Abban a hitben voltam, hogy a kórházban már reggel 6-kor ébresztő van, úgysem tudok sokáig aludni. Ehhez képest 8 körül ébredtem fel. Mondjuk ehhez nagyban hozzájárult, hogy hajnalig fent voltam. Reggelire nem volt sajt, viszont kaptam gyógyszert. Félsiker, és őszintén, a gyógyszernek jobban örültem. Ettől kicsit öregnek érzem magam.

Elhatároztam, hogy semmiképp sem fogom elhagyni magam, és nem fogok kócos hajjal, pizsamában fetrengeni egész nap. Annak megvan a maga helye és ideje, úgy hívják, home office. Ma reggel is szépen felöltöztem, fésülködtem, bár a hajam úgy le van nőve, hogy már inkább ombre, sminkeltem, és tényleg jobban éreztem magam.

Tegnap Saci mégis kapott vért. Úgy volt, hogy szépen javul, és mégsem kell neki, de jobbnak látta az állatorvos, ha kap, mert nagyon lassan termelődik új vére. Nem is tudtam, de Magyarországon nincs macskavér, illetve csak akkor, ha te magad keresel véradó cicát, akinek aztán passzol is a vércsoportja. Viszont kutyavér van, amit kaphat cica is. Hosszútávú terápiaként nem alkalmazható, mert lebontja a cica szervezete, de egyszer kaphat, és mire lebomlik, addig van ideje a szervezetének sajátot termelni. Az egyik állatorvos nagyon kedves volt, rögtön mondta is, hogy a kutyája véréből ad szívesen. Úgyhogy ma K vitte megint Sacit az állatorvoshoz a szokásos napi bentlétére, és reményteliek voltunk, hogy ugrásszerűen javulni fog.

Jött I doktornő, és mondta, hogy beutalt szem ultrahangra, hogy megnézzék, mekkora a nyomás a szememen. Ezt sem tudtam, hogy szemet is lehet ultrahangozni. Csupa új dolgot tanultam pár nap leforgása alatt. Kár, hogy a saját bőrömön, de hát ez van.

Van az a mondás, hogy az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján. Nekem erről az a kép villan be, hogy a "buta" embert baj éri, és valahogy, ahogy tud, megküzd vele. Eközben az "okos" leskelődik a háttérből és jegyzetel, hogy neki majd mit kell (másképp) csinálni. Számomra ez nem okosság, inkább sunyiság, mert ha már végignézte, segíthetett volna akár. Vagy csak a jelen helyzetem miatt egyszerűbb egy mondásra haragudnom.

Egy nővér elkísért a szem ultrahangra, külön örültem, hogy nem kellett gólyafosként keringenem megint, hogy megtaláljam, merre is van. Az orvos kedves volt, elmondta, hogy egy cukros-keményítős anyaggal bekeni a szemem (a csukott szemem, mielőtt kifutnék a világból), és egy pici készülékkel megnézi. Nekem közben lefelé kell néznem, még ha csukva is van a szemem. Adott előre törlőkendőt, hogy gyorsan megtörölhessem majd a szemem, mielőtt kinyitnám. Maga az ultrahang rövid volt, a szememen volt nyomás, nem voltam meglepve. A doki szerint ezt fogják majd újra megnézni, hogy a gyógyszerek hatására lejjebb ment -e. A trutyi is hamar lejött a szememről, és én is gyorsan visszataláltam a szobámba. Túl szép ez a nap.

A délelőtt maradék része roppant eseménydús volt. Befejeztem a Squid game-et, elkezdtem a Tiger King 2-t. Ebben a sorozatban mindenki elmeroggyant hülye, kivéve szegény állatokat. Vagány néninek is ajánlottam a Tiger Kinget, de mondta, hogy míg nem fejezi be az Outlandert, nem kezd bele újba. Felirattal, angolul nézi, hogy közben tanuljon angolul is kicsit. Nagyon bírom Vagány nénit. De nehezen tudja nézni, mert telefonról neki kicsi, viszont hallott olyanról, hogy meg lehet osztani a netet, és akkor tudná iPadről is. Csak nem tudja, hogy kell olyat. Megmutattam neki, és mondtam, hogy ha elfogyna a nete, szóljon, és megosztom az enyémet. Nagyon örült, hogy végre nem hunyorítva kell néznie.

Az ebéd leves és valami trutymák volt, de ízre nem rossz. Mint a Schrute farmon vendégeskedni, az elején bizarr, de a végén bele lehet jönni, tudva, hogy nemsokára azért hazamész.

Délután jött új szobatársunk. Első benyomásra kicsit hangos, és elmondta, hogy a lánya kinek a kije. VIP nénit tegnap hozta ide a mentő egy másik kórházból, és most egy másik szobából jött át, mert ott egyedül maradt volna. Sokat és hangosan csörgött a telefonja, örültem, hogy megbeszéltem K-val, hogy utánam hozza, amiket tegnap elfelejtettem mondani, például a füldugót. Vagány nénit annyira nem zavarta szerintem, mert nem hall jól, Cuki néni pedig nem nagyon kelt fel, sokat aludt.

Felhívtam A anyukáját, mesélte, hogy A-t másik kórházba vitték. Először úgy volt, hogy ide, ahol én vagyok, de aztán mégsem. Bizakodó volt, én is nagyon szorítok A-ért. Kérdezte, hogy vagyok, elmondtam röviden, mi a helyzet. Mocsok szarul éreztem magam, hogy nekem csak majdnem tumorom van, A-nak viszont igazi. És kegyetlen érzés volt, hogy az anyukája sajnált engem, és drukkolt, hogy jobban legyek. Én legszívesebben kiabáltam volna magammal, hogy fogd be a szád, hallgass, hát A-nak sokkal nagyobb baja van, mit sajnálod itt magad. Nem fair, nem igazságos az egész. Vagy csak társadalmi konstruktum a fair és az igazság fogalma, hogy legyen miben hinnünk, reménykednünk. Amik viszont történnek velünk, tesznek arra, hogy mi milyen fogalmakat találunk ki. Történnek és kész.

K beugrott gyorsan a cuccaimmal, mielőtt ment volna Saciért. A főbejáratnál találkoztunk, de semmi kontakt nem volt engedélyezett. El kellett sétálnia egy pontig, ott lerakta a szatyrot, majd visszament, ekkor én mentem el a szatyorért. Nagyon tessékelték kiefelé, csak integetni tudtunk gyorsan. Kiment, és sokáig néztem utána. Nagyon hiányzik. Hiányzik a hármasunk, Ő, Saci, és én. És még csak meg sem érinthetem őket. Ekkor éreztem azt először, hogy börtönben vagyok. Racionálisan tudom, hogy Covid van, és persze betartok mindent, nem lázadok. De attól még üvölteni tudnék.

Egy óra múlva hívott K, Sacinak embóliája lett. Nem tudni, hogy a vértől -e, vagy ez is a mycoplasma haemofelis egyik szövődménye, igazából mindegy is. Még jó, hogy a rendelőben volt Saci egész nap, így azonnal észrevették, és rögtön kezelték is. Az állatorvos szerint csoda, hogy túlélte a napot, délben azt gondolta, sajnos nem fogja. Midnenesetre nem javasolja, hogy K hazavigye, maradjon bent estére, ő és a kollégái a környéken laknak, ránéznek éjszaka is időnként. Azt hittem, szétrobban a fejem. Egy lépés előre, kettő hátra. Nagyon-nagyon megijedtem. De nyugtattam magam is, K-t is, hogy erős cica, hiszen a mai napot is csodával határos módon átvészelte. Minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy meg kell gyógyulnia. Olyan nincs, hogy nem. De magamban arra is gondoltam, lehet kétszer egymás után lottót nyerni? Lehet olyan szerencsénk, hogy én is meggyógyulok, és Saci is? Mi van, ha a sors azt akarja, válasszak, vagy ő, vagy én. Nem kérdés, akkor Saci. Viszont K-nak mindenhogy szörnyű. De bizakodó volt az orvos, nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni. Nekem Saci a mindenem, én még ilyen cicát nem is láttam soha, pedig láttam párat. Mindennél jobban szeretem, megőrülök, ha elvesztem. Ezek a hullámoztak bennem egész este.

Tudtam, hogy másnap, szombaton, délben kell K-nak Saciért mennie, ezért próbáltam felgyorsítani a várakozást. Tegnap még otthon fürödtem a sürgősségi előtt, szóval este kihagytam ezt az élményt, de hogy eltereljem a gondolataim, ma vacsi után (felvágott és zsömle, no sajt) belevágtam ebbe is. A fürdőben két tusoló van, szóval ha valakivel nagy barik leszünk, mehetünk együtt fürödni. Az ajtó belülről nem zárható. Érthető, hiszen ha valaki rosszul lesz, a nővéreknek ne kelljen lakatost hívni. Viszont az ajtó rögtön a folyosóra nyílik, szóval nem lett volna jó érzés, ha valaki random rámnyit. Pláne, hogy férfiak is szeretnek a női fürdőbe járni. Tudom, tudom, attól még senki sem lett terhes, hogy pucéran látták, de ezt azért kihagynám. Egész gyorsan megvoltam, csak egyszer csúsztam el majdnem. Gondolatelterelésnek jó volt.

Hamar, már 10 körül lefeküdtem, a füldugó csodákra képes. Míg el nem aludtam, csak Saci és K jártak a fejemben, és arra gondoltam, meg fog gyógyulni a kiscicám.