Ma éreztem először, hogy lassan, de javulok. Már nem kell ébredés után pár másodperc, míg elmúlik a sötétség, sőt, nincs sötétség. És akkor sem, ha lehajolok, vagy hirtelen mozdulatot teszek. Nem érzem a szememben sem azt az érzést, mintha ki akarna robbanni a helyéről. Megkönnyebbültem, pláne, hogy ilyen hamar érzem a változást. Különösen úgy, hogy I doktornő szerint előforduhat, hogy hónapok múlva lesz csak javulás.

Reggel megint felöltöztem, emberi fejet varázsoltam magamnak, reggelire pedig kefir volt. Nem sajt, de tejtermék. Közelítünk a sajthoz! Vagy fordított pszichológia lenne, és azt akarják, én könyörögjek a sajtért? Azt hiszem, túlságosan ráérek ilyeneken gondolkodni. A Tiger King 2-t nem tudom binge watch-olni, mert hihetetlenül feldühít, mikor állatokat bántanak, olvasáshoz pedig nem tudok eléggé koncentrálni. Pedig Pablo Escobarról olvasok. Saját állatkertje volt, és sok kórházat építtetett a szegény területeken. A kórházaiban biztos volt sajt. Meg kokain.

Megtudtam Vagány nénitől, hogy bár látogatási tilalom van, kétféleképp jöhet mégis látogató. Ha bekerülünk, 24 órán belül hozhatnak nekünk dolgokat, illetve minden vasárnap 10 és 12 között fel is jöhet 1 látogató, oltási igazolvánnyal. Rögtön írtam is K-nak, alig vártam, hogy végre megölelhessem.

K 12 körül ment Saciért, tűkön ülve vártam, mikor hív, hogy mit mondott az állatorvos. Délben hívott is, és rögtön azzal kezdte, hogy ki vagyok hangosítva, hogy halljak mindent. Egyből görcsbe rándult a gyomrom. Az állatorvos köszönt, és elmondta, hogy Saci állapota nem javult, sőt. Az első kis lába lebénult, és nagyon nehezen kap levegőt is, hiába fújnak neki oxigént. Nagyon korrekt orvos, végig küzdött Saciért, amíg volt esély. Most viszont azt mondta, hogy a 20 éves tapasztalata szerint ebből nem fog meggyógyulni, csak szenved. Persze kezelhetjük még pár napig, de Sacinak attól még fájdalmai lesznek, és jobb nem lesz.

Kiültem a folyosóra, nem szerettem volna a néniket ezzel felzaklatni. Számomra döntő érv volt, hogy Saci nem lesz jobban, és csak szenved. Mindennél jobban szeretem, és ebbe beletartozik ez a döntés is. K-val szavak nélkül is ugyanarra gondoltunk, nem volt kérdés. Ettől függetlenül rettenetes volt. Rákérdeztem, hogy mikor altatják el. Arra gondoltam, szombat van, vizsgálat úgysem lesz, 1 órára csak el tudok menni. Az állatorvos azt mondta, ezt most kellene, és K-nak is igaza volt, hogy nem engednek ki, Covid van.

Eddig egyszer mentem csak le cigizni, mert visszafelé lépcsőzéskor nagyon fájt a fejem, nagyon éreztem a nyomást. Most úgy éreztem, muszáj lemennem.

Nem tudom leírni azt az érzést, hogy el kell altatni a kiscicám, akitől el sem tudtam búcsúzni, hiszen nem úgy jöttem el otthonról, hogy nem látom többé, és most az utolsó útján sem lehetek mellette. Tudom, hogy sokaknak ez nem jelent semmit, hiszen egy állat csak egy állat. Nálunk teljes értékű családtag volt, sőt, mi voltunk a szolgái. Egy cicának nem gazdái vannak, hanem emberei. Arra gondoltam, hogy úgy, ahogy vagyok, köntösben, pólóban és papucsban elindulok Sacihoz. De tudtam, hogy egyrészt ki sem engednének, másrészt akkor meg K még emiatt is aggódna, szóval nagy baromság lett volna.

Egyszerre történtek pokolian lassan és gyorsan az események. Lent voltam az udvaron, folytak a könnyeim, hallottam, hogy K is sír. Az állatorvos megkérdezte, hogy szeretnénk -e Sacival lenni, mikor elaltatja, vagy most elbúcsúzunk tőle. Ez sem volt kérdés, hogy a végsőkig vele leszünk. Közben kihangosítva végig beszéltem Sacihoz, és csak reménykedtem, hogy felismeri a hangom telefonból is.

Visszamentem a lépcsőházba, mert fáztam kicsit. Az állatorvos elmagyarázta, hogy először bead Sacinak egy injekciót, amitől elalszik, majd még egyet, amitől meghal. Az első injekciónál bent lehetünk, a másodiknál már nem, az nem szép látvány, de Saci már úgysem lesz ébren. Előkészített mindent, majd beadta az első injekciót. Végig beszéltem Sacihoz, hogy mennyire szeretem, ő a mindenem, és most már minden rendben lesz, már nem lesz beteg többet. K simogatta, és ő is nyugtatgatta. Igyekeztem nem sírni, hogy ne hallja a hangomon, hogy szomorú vagyok, bár tudtam, hogy őt sosem lehetett átverni.

K-nak eszébe jutott, hogy Saci mennyire szerette, ha éneklek neki, attól mindig hamar elaludt, és kérte, hogy énekeljek neki. Volt egy dal, amit akkor költöttem neki, amikor beteg lett. Nem egy bonyolult dal, mert hát a zenéhez sem értek, és jó hangom sincs. Annyi a szövege, hogy "Mindig, mindig, mindig gazdival leszel", ezt énekeltem neki minden nap, és kicsit magamnak is, mantraszerűen. Rengeteget változtam abban a tekintetben, hogy "jaj, mit szólnak, ha...", de azért maradtak vissza még beidegződések. Most is az futott át az agyamon önkéntelenül is, hogy mit gondolnak majd, akik jönnek-mennek a lépcsőházban, hogy éneklek itt sírva a telefonba. De úgy döntöttem, hogy leszarom. Leszámolok a maradékkal is. Először halkan, bátortalanul énekeltem, aztán egyre hangosabban, és csak folytak a könnyeim. Végül Sacika, az én bátor, hősies kiscicám elaludt.

K-val nem tudtunk megszólalni, csak sírtunk. Nemsokára kijött az állatorvos, és K-val megbeszéltük, hogy hamvasztást kérünk. A hordozóját odaajándékoztuk nekik, azt mondták, továbbítják majd egy alapítványnak. Megköszöntük, hogy ennyit és ilyen lelkiismeretesen küzdöttek Saciért. Azt mondták, nagyon megszerették Sacit ők is, az asszisztens a barinőjének hívta.

K-val még sokáig beszéltünk, felváltva sírtunk és tartottuk egymásban a lelket. Ő otthon a munkába temetkezett, én viszont semmit nem tudtam csinálni. Bezárva, börtönben éreztem magam. Értem, hogy Covid, értem, hogy szörnyű az egész, de elég volt. Az egy dolog, hogy egy héten egyszer kaphatok emberi érintést, az egy dolog, hogy tilos az utcára kimennem, az is egy dolog, hogy többször kérdezték meg, van -e oltásom, mint hogy mi a nevem. De hogy még a cicám mellett sem tudtam ott lenni, ez volt az a pont, ahol minden idegszálammal és sejtemmel elkezdtem gyűlölni a Covidot. Eddig sem voltam közömbös a téma iránt, de ilyen gyúlöletet nem éreztem.

A fejem lüktetett, és csak sírtam. Odamentem a nővérpulthoz, hogy tudnak -e adni esetleg valamilyen nyugtatót. Xanax, Frontin, ami van, jöhet. Az egyik nővér megkérdezte, mi történt, röviden elmeséltem. Sajnálta nagyon, és nagyon aranyos volt, felajánlotta, hogy kis időre kölcsönadja a cicájukat, cuki, fekete kiscica. Megköszöntem, de mondtam, hogy jó darabig biztos nem lesz cicánk. Aztán Cicás nővér megmérte a vérnyomásom, de folyton errort mutatott a kijelző, a pulzusom pedig 120 körül volt. Kért engedélyt nyugtatóra egy dokitól, aztán adott is.

Nem emlékszem, ebédeltem -e. Lefeküdtem aludni, késő délután ébredtem csak fel. Kicsit megnyugodtam, de egykedvű megnyugvás volt ez. A nénik tapintatosan nem faggattak, mi történt.

Vagány néninek elfogyott a nete, úgyhogy megosztottam vele az enyémet. Megköszönte, én pedig örültem, hogy valakinek legalább jó lett ma a kedve. VIP néni elmesélte, hogy került kórházba. Otthon elájult, szerencsére a lánya otthon volt. Mentőt hívott, kiderült, hogy stroke-ja volt, lebénult a bal fele, beszélni sem tudott. Behozták ide a sürgősségire, és úgy mesélte, hogy a lágyékán keresztül valamit felszúrtak neki, és azzal valamit megpiszkáltak az agyában, és újra tudott beszélni. 12 órán át feküdnie kellett, aztán átvitték egy másik kórházba, aztán ide vissza, és már újra tud járni, szóval minden oké, csak nagyon megijedt.

Nap végére pedig megindult a kommunikáció Cuki nénivel! Eddig pelenkázni kellett, de ma szóltak a nővérek, hogy vigyázzunk az ágyneműre, mert hétfőig nincs új. Cuki néni elmutogatta a nővéreknek, hogy kér szoba wc-t, ami jó jel, mert legalább mozog, felkel hozzá. Azt javasolták neki, vegyen bugyis pelenkát, mert itt nincs annyi pelenka. Tudtam, hogy holnap jön K, megkérdeztem Cuki nénit, hogy hozzunk -e neki. Mutatta, hogy nincs nála pénz, mondtam, hogy tessék meggyógyulni, aztán majd megadja. Kérdeztem, milyen kell. Volt tolla és papírja, próbálta leírni, de nehezen találta a betűket, és nem tudtam rendesen értelmezni. Úgy lett, ahogy sejtettem, álltam hülyén, hogy nem értem. De nem adtam fel, és nem is szerettem volna, ha azt érzi, lemondok róla. Kerestem a telefonomon ABC-t és mondtam, hogy mutasson rá a betúkre. Kitartóan próbálkozott, nem adta fel. Így vegyesen, leírva és mutogatva végül kitaláltam, mllyen kell neki, és még 1-2 dolgot is összeírtunk, ami kell neki. Mutatta, hogy telefonál és odaadja nekem a telefont. Rájöttem, hogy valószínú a gyerekét tudja hívni, és neki el tudom, mondani, mit hozzon. A lánya volt azt, elmondtam, mik kellenek. Megköszönte, hogy segítek az anyukájának. Jól is esett, de kényelmetlenül is éreztem magam, mert nem a háláért segítek. Cuki néni utána mosolygott és biccentett egyet, mondtam, hogy nincs mit, és ha kell valami, tessék csak szólni.

Vacsira megint kefir volt és zsömle, aztán rapid fürdés. Utána hangosan csörgött VIP néni telefonja, de azt mondta, nem veszi fel, mert olyan rokona hívja, aki nagyothall, és neki nincs kedve ordibálni. Úgyhogy még legalább 3-szor hívta a rokon, és 3-szor hallgattuk végig a jó hangos csengőhangot. Minden csörgésnél összemosolyogtunk Cuki nénivel. Jó a humora is, bátor és kitartó. Mennyi mindent megtudtam róla szavak nélkül is.

Beszéltem még K-val és a barátnőimmel, aztán arra gondoltam, meg kell gyógyulnom most már. Saciért, K-ért, mindenkiért, aki aggódik értem. Estére kértem még nyugtatót, és onnantól adásszünet.