Reggelire kifli volt, és kis margarin. Lehet, át kéne neveznem Zsömle & Co.-ra az Empire-t. Szokásos rutin, öltözködés, fésülködés, bár semmi kedvem nem volt. A fejem megint fájt. Kértem megint gyógyszert, nem nagyon hatott.

Kérdeztem Parfüm nővért, szerinte ma hazamehetek -e, de szerinte nem. A nagyviziten mondhattak valamit esetleg, de nekik nincs semmi felírva, hogy mennék haza.

Lementem a büfébe egy lattét inni, visszafelé direkt egy másik lifttel jöttem. Benyomtam a 2-est, de levitt a -1-re. Beszállt egy nővér, és mondta, hogy ne aggódjak, innen már csak felfelé megyünk. Mondtam, hogy inkább azon aggódok, hogy ne ragadjak bent. Mondta, hogy no para, ő is beragadt már párszor, de mindig hamar kijutott.

A fejem egyre jobban fájt, Parfüm nővér mondta is reggel, hogy kettősfront van. Eljött a 11 óra, általában 11-kor mehetett haza mindenki. Itt már végleg feladtam a reményt. Szóltam K-nak, hogy majd összeírom, mik kellenek jövő hétre. Az ebédet meg sem ettem, lefeküdtem aludni, hogy kialudjam a fejfájást.

Nem sokat alhattam, arra ébredtem, hogy I doktornő áll az ágyam mellett. Mondta, hogy ne haragudjak, hogy felébresztett. Nem haragudtam, sőt. Elmondtam, hogy fáj a fejem, azért aludtam. Azt kérdezte viccesen, hogy akkor haza se engedjen, mire én azonnal rávágtam, hogy de, igen! Azt mondta, az nem baj, hogy a nyomás megvan a szememen, igazából hónapok múlva lehet bármiféle javulás. Az a lényeg elsősorban, hogy romlás ne legyen. Persze menjek majd vissza szemészetre, de ide is mindenképp jöjjek vissza kontrollra. Felír majd nekem gyógyszert, adja nemsokára a zárót, és mehetek haza.

El sem hittem, hogy bő egy hét után végre hazamehetek! Hívtam gyorsan K-t, hogy jöjjön értem, és elkezdtem pakolni. Hamar megvoltam, és nagyon hamar megkaptam a papírokat is. Míg K ide nem ért, kicsit úgy éreztem magam, mint egy kívülálló, aki már csak bitorolja az ágyat.

Gyorsan megjött K is, nagyon örültünk mindketten. Elbúcsúztam Divatos nénitől, jobbulást kívántunk. A folyosón egyedül Parfüm nővért láttam, neki csak integetni tudtam. Mondtam K-nak, hogy melyik a beragadós lift, azt kerüljük, aztán hamar lent is voltunk az aulában. Nagyon gyorsan a főbejárathoz értünk. Borzasztó jó érzés volt végre kilépni azon az ajtón, ahol eddig tilos volt.

Kint szemerkélt az eső, K sietett az autóhoz a cuccaimmal. Én egy pillanatra megálltam. Jólesett érezni az esőt a hajamon, a bőrömön. Az sem érdekelt, hogy egy csepp esőtől azonnal hullámos lesz a hajam. Végre kint voltam.

Féltem is kicsit hazamenni, mert tudtam, hogy kínzóan üres lesz Saci nélkül a lakás. De vártam is, hogy végre otthon lehessek.

Csak egy hétig voltam kórházban, nem túl sok idő. De sokat tanultam 1 hét alatt is. Ha össze kellene foglalnom, talán ezek a legfontosabbak:

Mindig bátornak kell lenni. Soha nem szabad attól tartani, mások mit szólnak. Soha nem szabad valamit elszalasztani, nem megtenni, attól való félelmünkben, vajon mit fognak rólunk gondolni. (Persze a jó ízlés határain belül. Pl. ha nem ragadunk be a liftbe, akkor azért számítson, mit gondolnak rólunk, ha a sarokba pisilünk.)

Sokkal többet bírunk el, mint gondolnánk. Ha azt érezzük, már így is rengeteg dolgon mentünk keresztül, akkor is képesek vagyunk még több dologgal megbírkózni. És ez életkortól független.

Az azonnali cselekvés életet menthet. Máskor pedig türelemmel kell várni, akár hónapokig is. De mindig lépni kell, ha észreveszünk valamilyen tünetet.

És igazából nem is fontos, makacs vagyok -e, vagy hülye, mert tudom, hogy erős vagyok.

De mindezt nem tudtam volna K és a barátaim nélkül végigcsinálni. Még ha távolról is, de legalább mellettem voltak. Nélkülük, azt hiszem, én is kikiabáltam volna a tüdőmet.

Beültünk az autóba, és elindultunk haza K-val. Hosszú hónapok várnak még rám, a szememben még mindig itt van a folt, a fejemben pedig a nyomás. Hiányzik Sacika is nagyon-nagyon. De megbirkózom ezekkel is.